Először is szeretném leszögezni, hogy nem vagyok vallásos. Véleményem szerint a buddhizmus nem vallás, legalábbis számomra nem. A buddhizmus nem más, mint egy Ösvény, a spirituális fejlődésem Útja. Tanuló vagyok ezen az Úton, egy apró porszem, igyekszem minél többet tanulni, megismerni a Világot, önmagamat, és egyensúlyba hozni magam a Világgal és nem utolsósorban önmagammal.

A Szútra-Mantra-Tantra kapcsolatban, a Megértés-Meditáció-Cselekvés szintjein még Buddha tanításainak alapjainál tartok, vagyis ismernem és értenem kell a szútrákat, majd Padmaszambhava, vagyis Guru Rinpocse magasabb szintű tanításait, és a Mantrák-Meditáció világát, hogy végre eljussak a Vajrayana Tantrikus/Cselekvés megközelítéshez… ez egy hosszú út, de már bizonyos mértékig felvázolhatjuk, hogy mit fogunk csinálni, ez az az út, amin évekkel ezelőtt elindultam. Őszintén szólva, ez az életem nem lesz elég ehhez, de folytatom a következőben…

2024 júliusában 7 kört tettem meg a Kailash-hegy körül. A tibetiek azt mondják, hogy a belső kört 13 külső kör teljesítése után lehet megtenni (a Kailash körüli kört „korának” nevezik). Tehát 2025-ben további 6 külső korára fogok menni, és megpróbálok a tőlem telhető legjobban teljesíteni 13 belső korát. Jelenleg 7 ezüstgyűrűt viselek a malámon, amelyek a Kailash 7 külső koráját jelképezik, májusban remélem, hogy további 6 ezüstgyűrűt tudok hozzáadni további 6 külső koraként és 13 aranygyűrűt belső koraként… Mivel a hiperaktivitásom és az energiáim meghaladják a normális emberek szintjét, ahogy a nagy tanítók mondják, nehéz befolyásolni engem, és magamnak is szenvednem kell, hogy elérjem az alázatot… Kész vagyok sokat szenvedni, hogy alázatos lehessek. Végül is a szenvedés nem zavar, különösen nem a hegyekben túrázáskor, semmit sem szeretek jobban, mint a „szenvedést” a hegyekben…

Feltételezem, hogy Tibetben 13 külső és 13 belső kora megtöri bennem a megmaradt gonoszt, és elérhetem a megfelelő alázatot. 4700-5700 méteres tengerszint feletti magasságban 13 külső kora 57 km hosszú, a 13 belső kora pedig 30 km hosszú. Rinpoche azt mondta, hogy ha legalább 3 belső korát megcsináltam, akkor készen állok a változásra… A 13 külső és 13 belső kör gyógyító szenvedést jelenthet…

A Kailash körüli 7 kora azonban a 14 kg-os fogyás mellett sokat adott a mentális fejlődésemben, de én magam úgy érzem, hogy ez nem elég. Szóval folytatom…

2o24. Novemberben lehetőségem nyílt meglátogatni a buddhizmus 8 legszentebb helyét, amelyek Buddha életéhez kapcsolódnak. Katmanduban kezdtük az utunkat Jigthub Rinpochével, Bhután legnagyobb lámájával. Rinpochével 100 olajlámpást gyújtottunk meg a katmandui Boudhanathban, és imádkoztunk minden érző lélekért. A gyertyák fénye utat mutat azoknak az elhunyt lelkeknek is, akik egy köztes világban rekedtek, és megtalálják az útjukat.

Első megállónk Lumbini volt, ahol Buddha született. A sofőrünk a Lumbini repülőtéren várt ránk, akivel körülbelül 2400 km-t autóztunk Észak-Indiában, a nepáli Lumbiniből indulva és oda visszatérve.

Második megállónk Kushinagar volt, ahol Buddha lelke elhagyta testét. Távolról nézve egy kis domb van, ahol Buddha testét felravatalozták, ahol lelke távozott, és mellette található a máglya helye, ahol a testét elégették. Most egy emlékpavilon áll a fekvő Buddhával ott, ahol Buddha lelke távozott, mellette pedig egy henger alakú épület, ahol a máglya volt. Kushinagarban érdemes reggel korán látogatni a parkba amikor még nincs sok ember. Én a malámat a fekvő Buddha-szobor vállára helyeztem, hogy energiát gyűjtsön, majd leültem a parkban és néztem a lassan elpárolgó indiai misztikus reggeli ködöt.

Nem Buddha élete, hanem a térkép logisztikája szerint haladtunk egyik helyről a másikra, így Lumbinihez legközelebb Kushinagar volt, majd Vaishali és így tovább…

Vaishali volt a következő hely, ahol Buddha utolsó tanítását adta, és itt érte el a Nirvána állapotát. Rinpoche azt mondta, hogy a szentírások szerint Vaishali az a hely, ahol Buddha világosan megfogalmazta a Szútra-Mantra-Tantra lényegét, és szétválasztotta ezeket a fogalmakat.

Rajgir volt a következő megállónk, ahol felsétáltunk a Keselyű-csúcsra, a felvonó már zárva volt, és a késői érkezés miatt fantasztikus naplementében volt részünk. A Keselyű-csúcson, 16 évvel Buddha megvilágosodása után, több mint ötezer szerzetest és követőt tanított a Transzcendens Tökéletességre, vagyis a Prajna Paramitára. A Keselyűk hegye naplementekor biztosan csodálatos élmény volt itt 2500 évvel ezelőtt, akárcsak Jézus hegyi beszéde Kr. u. 31-ben Galileában. Ismét fantasztikus élményben volt részem, és ott lélegezhettem, imádkozhattam és énekelhettem, ahol Buddha ugyanezt tette 2500 évvel ezelőtt.

Bodh Gaya volt a következő helyszín, ahol Buddha életének 35. évében elérte a megvilágosodást a Bodhi fa alatt. Gaya városában most már van egy nemzetközi repülőtér, hatalmas forgalom, sok külföldi, … mellette van Bodh Gaya, ahol szintén hatalmas a forgalom, nagyon nehéz közlekedni a motorokkal, riksákkal, kerékpárosokkal, buszokkal, mindenhonnan tolakodó tehenekkel… minden az úton van.
Bodh Gaya az egyik legkülönlegesebb hely, talán ez a hely fogott meg a legjobban, túl sok a külföldi, túl sok a koldus, túl sok az erőszakos árus… a hatóságok azonban bezárták a parkot, csak szigorú biztonsági ellenőrzés után lehet belépni. Semmilyen elektronikus eszköz nem megengedett, még fülhallgató sem. A telefont a tárolóban kell hagyni. Így még csak fotót sem tudtunk készíteni bent, csak egy belső fotóssal fotózhattunk. A Bodh Gaya parkja csodálatos, a templom vagy sztúpa mellett áll a Bodhi fa, amely alatt Buddha megvilágosodott. Hatalmas a tömeg itt, és rengeteg „álbuddhista” is dolgozik pénzért. Faleveleket is kaptam, bár nem közvetlenül arról a fáról, ami alól a fény jött, hanem egy másik, alig 20 méterre lévő fáról… gyerekek szedik a leveleket és pénzért árulják…

Nagyszerű élmény a Sztupa és a Bódhi fa mellett lenni, leülni és megtapasztalni az „ürességet”… Nem is tudom leírni, ha megpróbálnám leírni, az valami hülyeség lenne, ennek megfogalmazását egy Mesterre kellene bízni. Azonban amit megtapasztaltam, az ismét egy lépcsőfok a személyiségem fejlődésében felfelé vezető hosszú lépcsőn…

Amint kijutottunk a sztúpa szent kertjéből, felvettük a telefonjainkat a széfből, és megtámadtak minket az árusok. Vettem gyönyörűen laminált bódhifa leveleket is, amelyekről azt mondták, hogy Buddha bódhifájáról származnak, de ez nyilvánvalóan lehetetlen, de legalább a Bodh Gaya-ból származnak, ami tény, tehát az ereje hasonló lehet.

A következő helyszín Varanasi volt, pontosabban Sarnath, egy Varanasihoz kapcsolódó város, amelynek ősi maradványai vannak. A kaotikus forgalom miatt késő délután érkeztünk, és nem tudtunk belépni a Sarnath ősi sztúpa parkjába. Megkerültük, és Varanasi felé vettük az irányt, a szállodánk közvetlenül a Gangesz folyó partján volt. Este a minden képzeletet felülmúló örvényben és a Gangesz partján sétáltunk. A víz olyan, mint a fekete kávé, mindenhol szemét és mocsok… Sokat jártam Indiában, és azt kell mondanom, hogy megszoktam. Szeretem így ahogy van. Másnap nagyon korán reggel indultunk, és már 7 óra előtt értünk a Sarnath parkhoz. Sarnath volt az a hely, ahol Buddha a megvilágosodása után első tanítását adta, és itt beszélt először a Négy Nemes Igazságról. Sarnath a világ 4 legszentebb buddhista helyszínének egyike. Ismét felemelő élmény sétálni a parkban a régi sztúpa körül, leülni, kiüríteni magunkat és csak lenni… Nehéz szavakba önteni, ahogy más helyszíneken sem lehet.

Sankissa volt az a hely, ahol Buddha Indra és Brahma kíséretében alászállt a Mennyből. Itt található a „Mennyországba vezető lépcső”, a kis parkban van egy sztúpaszerű domb, ahová ez a bizonyos sziklalépcső vezet, a domb tetején egy omladozó szentély található a három istenséggel… amely előtt imádkoztunk és füstölőt gyújtottunk. Háromszor körbejártuk a szentélyt, mantrákat énekeltünk, majd lementünk azokon a lépcsőkön… a parkban találhatók Asóka király oroszlánoszlopának maradványai is, ami arra utal, hogy valaha Sankissa ősi városa sokkal fényesebb fénnyel ragyogott… most, ami ott van, az nagyon szegényes, elhanyagolt és romos. Az élmény azonban felejthetetlen azok számára, akiknek Buddha a szívükben van…

Shravasti volt a következő megállónk, ami ismét egynapos autóútra van az indiai forgalomban. Shravasti az a hely, ahol Buddha élete során a legtöbb tanítását végezte. Megvilágosodása után itt vásárolt földet, itt élt, itt épített templomokat és más épületeket. Kora reggel, sűrű ködben indultunk a parkba, és már reggel 7-kor sok zarándok megelőzött minket. Buddha itt élt, ez volt az ő területe, most én is ott lehettem, és sétálhattam azon a földön, ahol Buddha élete nagy részét töltötte.

Van egy központi hely a parkban, ami körül helyet foglaltunk, meditáltunk, sokszor sétáltunk, és figyeltük az érkező csoportokat. Amikor kínai nyelvet hallottam, csatlakoztam a csoporthoz és meghallgattam az idegenvezető és a csoport lámájának előadását. Azt hiszem, könyvet tudnék írni az érzéseimről, de arra az egyszerű kijelentésre szorítkozom, hogy az élmény leírhatatlan… időbe telik, mire megemésztem és képes vagyok megfogalmazni, amit átéltem.

Most itt ülök Lumbiniben a szállodában, tegnap ismét Shravastiból, Indiából autóztunk vissza Nepálba… Nem fogom megemlíteni a határátkelőhelyen és az úton uralkodó körülményeket… inkább, ahogy Rinpoche mondta, ez nem más, mint a türelmünk és a nyugalmunk próbája… Rövidesen elindulok a repülőtérre, és visszarepülünk Katmaduba.

Mit adott nekem ez a 8 helyszín?

Sokat… sokat….sokat.
Gondolataimban arra gondolok, hogyan írjam le és fogalmazzam meg, mit adott nekem ez a 8 helyszín, a 7 Kailash kora után…
Egyszerűen azt is mondhatnám, hogy beléptem egy spirituális útra, amelyen haladok, olyan, mint egy nagyon hosszú lépcsősor egy magas hegyre, és minden tapasztalat, minden új tanulás egy lépés felfelé… de amikor felnézek a lépcsősorra… még mindig sok-sok lépcsőfok van, és nem látom a csúcsot,… azonban szorgalmasan haladok és megyek felfelé. Mennyit változom kifelé a világ felé, nem tudom, ezt talán a környezetem tudja megfogalmazódni velem kapcsolatban. Csak tanulok és próbálok alázatos lenni, és egyensúlyban tartani magam a világgal.