6 órakor indultam el Darchenből, és ez volt talán a legnehezebb indulás. A hegyi vezetőm kórházban volt infúzión egy súlyos megfázás miatt… Amikor lélegeztem, zörgő hangot hallottam a tüdőmből… de ez jó jel, mert az elmúlt két napban száraz köhögésem és nyomásérzetem volt, most viszont ez elmúlt, és rendszeresen felköhögtem a „zöld anyagot” a tüdőmből… ebben az állapotban a tüdőm nem működik 100%-osan, mert nyálka van benne, így kevesebb oxigén jut az izmokhoz, emiatt fáradtabb vagyok… két órával később értem Derakpu-ba, mint korábban, de csodálatos látvány fogadott.

Kailash kristálytisztán ragyogott a napsütésben. Spontán módon néhány videóhívást is indítottam, és élőben mutattam Kailasht. A hideg reggeli séta után gyönyörű napsütésben indultam el a Dolma La-hágó felé.

Az útvonal általában így néz ki: az első napon kb. 6 óra alatt érek el Darchenből a Derakpu menedékhelyre, ott 1 órás pihenő és ebéd. Onnan 1 óra a Dolma La menedékhely, onnan további 2 óra a Dolma La hágó teteje, majd 1 óra ereszkedés az első menedékhelyig a túloldalon. A túloldalra kb. 17 órára lehet eljutni. Mivel a túloldali menedékhelyek nem olyan jók, további 3 órás sétát vállalok, és általában a Dzidüpu templomban alszom. Tehát az első nap 45 km, a második nap a maradék 12 km körülbelül 3 óra alatt.

A mostani 6. nap tehát egy küzdelem volt a sípoló tüdőmmel, de a folyamatos köhögésnek köszönhetően úgy tűnt, sikerült egész jól kitisztítani a tüdőmet, és Derakpu után már tiszta légzéshangokat hallottam…

A Dolma La menedékhelynél még sütött a nap, fél órával a hágó teteje előtt napsütésben kezdtek esni az esőcseppek… mire a hágóra értem, borsónyi jégszemek hullottak az égből némi eső kíséretében… felvettem a szél- és vízálló dzsekimet, és mentem tovább. A hágó teteje kb. 150 méter, és ott állt egy szerzetes középen. Nem tudom elfelejteni ezt a képet, valószínűleg beleégett az agyamba egész életemre. A szerzetes makulátlan fehér sportcipőt viselt, rajta a vörös szerzetesi ruha, de a válla csupasz… egy papírdarabot tartott a kezében, és azt nézte… miközben a természet tette a dolgát, esett az eső, borsónyi jégszemek potyogtak… Én pedig kasmír pólót viseltem alul, egy meleg polár felsőt, egy szél- és vízálló technikai dzsekit felül… buffot a nyakamon, baseball sapkát, rajta a polár felső kapucniját, azon a szélálló kapucnit… és… remegtem. Emberek, remegtem. Próbáltam a kezeimet a dzsekim ujjába húzni, amennyire lehetett, de az ujjaim kékesre fagytak.

A szerzetest nem érdekelte az időjárás. A válla és fél karja csupasz volt… nem bámultam sokáig, mert 5800-on az ember próbál minél előbb lejjebb jutni. Nézem a bakancsomat és a sok árkot, néha por, néha sár… a sok kő, ami szétrágja a cipődet, még a jót is… de a szerzetes fehér, ragyogó, tiszta sportcipője… mintha épp most vette volna… Vannak dolgok, amiket nem értek…

Amikor elindultam lefelé a hágó túloldalán, meg kellett állnom, hogy megdörzsöljem a kezeimet, mert amellett, hogy jégkékek voltak, nem tudtam megfogni a botomat, márpedig bot nélkül egy megcsúszás a köveken komoly esés lehet. Ahogy dörzsölöm a kezem, jön egy másik szerzetes, és megáll előttem a köves ösvényen.

Rám néz és megfogja a kezem. Esik az eső, fúj a szél, kb. 3 fok van, és még jégdarabok is vannak az esőben… mozdulni sem tudtam. A szerzetes ruhája olyan volt, mint a másiké, a válla és fél karja szabadon. A kezei olyan melegek voltak, hogy amint egyesével közrefogta az enyémeket, gyorsan felmelegítette őket, és az ujjbegyekről eltűnt a csúnya kékesség. A tapintása ápolt, puha, hihetetlen. Mondom neki, hogy esik az eső és hideg van… ő válaszol folyékony kínaiul: „semmi gond”… majd hozzáteszi: „A kezed most már rendben lesz. Jó utat kívánok.”…

Na, ilyen dolgok vannak Kailashnál, amiket nem tudok hová tenni.

De van még valami, amit nem értek. Most már elmondhatom, hogy minden menedékhelyet, teaházat ismerek… lefelé tartok, és jön szembe egy divatosan öltözött tibeti nő a kislányával, kb. 5-6 éves lehet, és felfelé mennek a hágón… ott, ahol én jöttem át, és ahol esett… átmenni a hegyen és eljutni a legközelebbi menedékhelyig a túloldalon legalább 3 óra… Nincsenek túlöltözve… de akkor hogy…???

Derakpu-ból 4 óra alatt érek el a Shaptin menedékhelyre. A Dolma La menedékhely és Shaptin kb. 3 óra. Nem haladnak gyorsabban, mint én, de úgy tűnik, számukra a hegyek természetes közeg… mint nekünk az iskola volt gyerekkorunkban… Érdekes.

Két órás késésem volt, így 19 óra után értem az első menedékhelyre a túloldalon… tele zarándokokkal… nem volt hely… és fáradt voltam a reggeli köhögéstől és oxigénhiányos sétától… nem baj, megyek még egy órát a következő menedékhelyig… ott is minden tele volt…

Na akkor irány Dzidüpu, ami még 3 óra gyalog…

Annyira igyekeztem, amennyire csak tudtam, hogy vacsorát kapjak, mielőtt a generátor leáll.

Be kell vallanom, nagyon szerettem volna jaktejből készült joghurtot venni, de minden sátras helyen azt mondták, hogy elfogyott… sok a zarándok. De minden zarándok 3 napra jön, és előre lefoglalják a menedékhelyeket. Nem hoztam könnyű sátrat vagy hálózsákot… Arra számítok, hogy lehagyom őket, mert senki sem megy Dzidüpu-ig, és aki megy is, nem megy fel a hegyre aludni a templomba, hanem a főúti nagy menedékhelyen alszik. Én már tudom, hogy fel kell menni a hegyre, ismerem a személyzetet is… de felmenni a hegyre… kevesen szeretnek… viszont a templom a hegyen van.

Nem volt kedvem levenni a hátizsákomat vagy elővenni a fejlámpát, 1:30 után besötétedett… így sötétben sétáltam este 10:30-ig.

Figyeltem az árnyakat, azokat a sötét démonokat… néha úgy éreztem, mintha lenne valami előttem az úton a sötétben, valami bokor vagy ilyesmi… de inkább csak annak a körvonala, amin áthaladtam, mert valójában nem volt ott semmi… inkább az érzékek játéka volt a fáradtságban. 45 km Darchenből Dzidüpu-ig a Dolma La hágón keresztül nem sok.

Végül megérkeztem a templomba, ahol Milarepa annyit meditált a barlangjában. Meglepően sokan voltak, de volt helyem. Rendeltem egy zöldséges tésztalevest, hozzá kínai csípős JinZhenGu gombát zacskóban és csípős bambuszt. Ezek zacskós kínai savanyúságokhoz hasonló ételek. Nagyon szeretem ezeket az ízeket. Levettem a polcról még 2 üveg tibeti gleccserbort is, és beszélgetésbe elegyedtem egy tibeti hegyi vezetővel, akinek a csoportja már aludni ment… A generátor éjfélkor leáll, utána nincs áram, így vittem az ágyam és lefeküdtem.

Ilyen helyeken nincs fogmosás, fürdés, mosakodás… csak leveszem a bakancsot, nadrágot… alsónemű és póló marad… bemászok az ágyba és alszom. Mire a takarót magamra húztam, a generátor már leállt.

Másnap reggel 8-tól már élet volt a konyhában, kértem édes teát, ami nem jakvajtea, hanem fekete tea tejjel és cukorral. Tibetiek voltak a konyhában, egyikük elkérte a málámat, sokáig nézegette, aztán megáldotta és visszaadta. A tegnapi hegyi vezető is megjelent, vele is teáztunk, majd feltűnt egy 12 fős fehér csoport. Cseh, angol, belga… stb. vegyes nemzetiségek. A világ szent hegyeit járják körbe, most 3 nap alatt Kailasht… nem siettem, már bőven 9 óra után volt, mire elindultam… az utolsó 12 km-es szakaszt gyorsan megtettem, délre már Darchenben voltam.

Itt jött a gond, a szállodaépületben nem volt szabad szoba, mert megérkezett egy 7-800 fős indiai csoport… Mivel normális pihenést terveztem mára és holnapra egy szállodai szobában, egy kis számítógépes munkával, rendes fürdőszobai fürdéssel… semmi kedvem nem volt 2 napig tibeti jurtában lakni… Felhívtam az utazási irodát, és csináltam egy kis balhét… Isten segítségével azonnal szereztek egy nagyon szép szobát a Himalaya Hotelben, ez itt a legjobb szálloda.

Most ezt írom, a fűtés 30°C-ra állítva, citromos teát iszom, és nagyon jól vagyok. Megvan a 6. kora. Holnapután jön a 7. kora, ha Kailash istene is támogat.