Reggel 5-kor találkoztunk a szálloda halljában. Wang kisasszony is úgy döntött, hogy velünk tart. Kelsang, a hegyi vezetőm, Wang kisasszony és én. Ahogy elindultunk Darchenből, a város szélén egy ellenőrzőpont következett. Kelsangnak kötelező volt oxigént magával vinnie, a tibeti hivatalnok pedig aggódva kérdezte, jól vagyok-e… múlt héten egy orosz turista halt meg a hegyen, és nem sokkal előtte egy indiai is… Ez egy kis hely, tudták, hogy regisztráltam, tudták, hogy megfáztam az első kör után, azt is, hogy három napig infúziót kaptam, és még azt is tudták, hogy a katonaorvos azt mondta, jó lenne, ha még egy napot pihennék… Szóval itt mindenki mindent tud.
A belépési pontnál egyébként jegyet adnak a Kailash Nemzeti Parkba. Nyilvántartásba vesznek, amikor belépsz Darchenbe, és figyelik, ki hová megy. Peking rendkívül szigorú biztonságpolitikát alkalmaz, sok erőfeszítést fektetnek ebbe.
Felvettük a fejlámpáinkat, és elindultunk a hegy felé… Áthaladtunk az első, már nem használt „Mennyei temetőn”, majd a nagy „Mennyei temetőn” is, megkondítottuk a kis haranglábat, és a hegyről mantrazene hallatszott… tehát valaki ma eteti a madarakat.
Mire kezdett világosodni, elértük az első menedékházat, ahol a teaházban reggeliztünk. A reggelink kicsit más volt, mint a szokásos tibeti campa.
A campa árpaliszt, amit minden tibeti kis zsákban hord magánál. A legegyszerűbben úgy készítik el, hogy fekete teát öntenek az árpalisztre, és úgy eszik meg… de a tibetiek szárított jakvajat visznek magukkal – inkább úgy mondanám, mint szárított jak sajtot, ami reszelt parmezánra emlékeztet – ezt szórják az árpalisztre, és leöntik fekete teával. A legjobb azonban az, amikor valódi jakvajat kevernek bele: egy jó darab jakvajat tesznek hozzá, egy kis fekete teát, összegyúrják, és kész.
Reggeli után továbbindultunk, és bíztunk benne, hogy mire elérjük a Dirakpol menedékházat, meglátjuk a Kailasht – végül is a felét láttuk, mert a csúcsa ködben volt… de legalább ma nem esett az eső. A Dirakpol teaházban ittunk pár csésze jakvajas teát, majd folytattuk utunkat a Dolma La-hágó felé. Előtte van még egy menedékház kb. 5250 m-en, itt édes, forró jaktejet ittunk, aztán elindultunk a hágó felé.
Lassan haladtunk, nézelődtünk, néha sütött a nap, néha felhős volt, néha csend volt, néha nagyon szeles… Néha a Kailash megmutatott magából egy-egy darabot, de egyszerre teljes egészében nem láthattuk.
A Dolma La-hágón most nem volt hó, múltkor olyan nagy hó volt, hogy a szél-lovakat sem lehetett látni… mostanra elolvadt a hó. Nagy öröm volt átkelni a hágón, természetesen a sok felfelé mászás után az ember jobban érzi magát, bár lefelé sem egyszerű. Azt mondják, amikor valaki átkel a Dolma La-hágón, valamit maga mögött hagy az előző életéből – lehetőleg valami rossz tulajdonságot.
A hágó túloldalán lévő menedékházat másfél óra alatt értük el, itt meleg tibeti tésztalevest ettünk. Itt terveztünk aludni, de a hálószoba nagyon nem tetszett, így még 1,5 km-t lesétáltunk egy lejjebb fekvő menedékházig… nos, az sem volt sokkal jobb… de már sötétedett, így ott maradtunk. Az ágy tele volt emberekkel, akik éjjel jöttek-mentek… egyáltalán nem aludtam, mert képtelen voltam kényelmesen elhelyezkedni abban az ágyban. Hozzátenném, hogy éjszaka nyitva hagyják az ajtót… odakint pedig éjszaka -5 és -8 °C között lehetett. Valahogy túléltem az éjszakát a hatalmas, nehéz takarók alatt, bár aludni nem tudtam.
Reggel forró levest kívántam, így ismét tibeti tésztalevest kértem, majd valamikor 8 után elindultunk lefelé. Ez a vendégház 5150 m-en volt.
Az utolsó szakasz, amely kivezet a völgyből, elég hosszú, lassú ereszkedés. Hallgattam Ms Wang és Kelsang történeteit – ezeket külön bejegyzésben fogom megosztani.
Útközben megálltunk egy tibeti családnál, akik sátrakban éltek, és 40–50 jak legelészett a sátrak körül. Láttuk az asszonyt fejni, Ms Wang azonnal mondta, hogy szeretne inni valamit… itt kezdődött egy csodálatos élmény. Bevittek minket a sátorba, amelynek közepén egy kályha volt, a frissen fejt jaktejet rá is tette melegedni, miközben igazi jakvajas teát kezdett készíteni egy kifejezetten erre a célra való habosítóedényben. Jakvajat, fekete teát és egy kis tejet tett bele… édes lett, nem volt túl zsíros, és nagyon finom volt. Talán nem tett bele sok sót, mert alig lehetett érezni. Ms Wang meglátott egy fából készült hordót, amiben szintén egy habosító volt – ez joghurt volt. Rendeltünk is belőle, és azt kell mondjam, finomabb volt, mint bármely joghurt, amit valaha ettem. Ettünk igazi kefirt a Kaukázusban, az is nagyon finom volt… de ez… ez valami fantasztikus. Gondolkodtam is, hogyan lehetne rendszeresen hozatni belőle Csuhajba, mert ezt a joghurtot rendszeresen kellene enni.
Közben a frissen fejt tej is felforrt… itt a forráspont nem 100 °C, mert 5000 méter felett alacsonyabb. A jaktej is nagyon finom, természetesen édeskés íze van. Többször is rákérdeztünk, hogy adtak-e hozzá cukrot… de teljesen természetes az édes íze. Ittunk 2 pohár joghurtot, tejet, és mellé egy pohár jakvajas teát, amit itt Suoyou cha-nak hívnak. Minden nagyon finom volt. Mindezért 100 jüant fizettünk, majd továbbindultunk.
Lassan kiértünk a völgyből, és az utolsó pihenőhely teaházában ebédeltünk. Én nem voltam éhes a sok jaktejes dolog után, nem is ettem, de nagyon hiányoztak a gyümölcsök… Délután 3 körül értünk vissza Darchenbe, és rögtön gyümölcsöket vásároltunk a szálloda melletti boltban. Sok munka várt a laptopon, így elbúcsúztam a többiektől, és a szobámban gyümölcsöt ettem a gép előtt. Megettem egy egész sárgadinnyét két banánnal… jól esett.
Úgy gondoltam, ezzel befejeztem a második szakaszt nagyjából másfél nap alatt.
Kelsang azt mondta, nem látott még külföldit, aki ezt két nap alatt teljesítette volna – olyat meg végképp nem, aki egynél többször is megcsinálta.
Szerinte ez azért van, mert a külföldiek csak szervezett utakra jönnek, az pedig három napos és csak egyszer csinálják végig.
Most, hogy megvan a második kör, egy nap pihenő jön, aztán hétfőn jöhet a harmadik nap.
Nem tudom, mennyit tudok még beletenni a 28-áig… 29-én kell repülnöm Lhászába, de a jegyet még nem vettem meg.
