Tegnap pirossal jelöltem be a tereptérképen a megtett útvonalat. Reggel 6-kor indultunk, és 45 km megtétele után délután 1:30-ra értünk a DziDüPu templomhoz, bár a táblán a Zuntrol templom felirat szerepelt. Ezt az elnevezést azonban soha senkitől nem hallottam korábban. A második napra még 12 km maradt, ezt sárgával jelöltem, ezt ma tettük meg, és délre már újra Darchenben voltam a szállodában. Így most van időm pihenni, és holnap ismét ugyanaz a kör következik…

Az első nap reggel 6-kor indultunk, megállás és pihenő nélkül a Derakpu teaházig mentünk, amit nagyjából 5,5 óra alatt értünk el. Ezután egy órás pihenő következett: tea, étel… Innen az út erősen emelkedik, kényelmes tempóban kb. 1,5 óra alatt elértük a Dolma La-hágó utolsó pihenőhelyét, onnan pedig még kb. 3,5 óra felfelé a hágóig… majd a túloldalon az első teaházig való ereszkedés újabb 1 órát vett igénybe.

A Dolma La-hágón erős szél fújt, de ez a szél mintha a felsőbb hegyekből jött volna le: nagyon hideg volt, és sokkal kevesebb oxigént tartalmazott, mint amit a hágón egyébként megszoktam. Nehezen vonszoltam át magam rajta, sokkal nehezebben, mint korábban – erősen vágytam az oxigénre.

Meglepően sokan szenvedtek hozzám hasonlóan. Egy ilyen átkelés úgy néz ki, hogy 3–5 lépés, majd mély légzés… A mély légzés azt jelenti, hogy először a hasamba szívom a levegőt, majd a mellkasomba, mintha alulról felfelé tölteném fel magam levegővel – ezt még régen tanultuk a Kyokushin karate légzőgyakorlataiból. Ez egy 30–40 másodperces folyamat, be és ki, többször is, amíg a szédülés elmúlik – aztán megint 3–5 lépés. Ha nincs szél, akkor mély légzéssel tovább lehet menni.

Közvetlenül a hágó előtt egy fiatal tibeti lány odanyújtotta nekem az oxigénpalack szívórészét, mert látta, hogy elkékül a szám… belélegeztem háromszor, majd folytattam. A levegő nagyon száraz, az orron keresztüli légzés nehéz, mert a nyálka kiszárad, és eldugul az orr… szájon át lélegezve viszont annyira kiszárad a torkom, hogy nem tudok nyelni… Ilyenkor nyálat gyűjtök, de mire azzal meg tudom nedvesíteni a torkomat és lenyelem, addig sok másodpercig nem tudok levegőt venni… így amikor nyelek, utána kapkodva kell levegőt vennem. A legjobb a kis korty víz, de még akkor is kb. egy perc, mire a légzésem lelassul… nehéz ezt így elmagyarázni… ami viszont ijesztő, hogy ez már a harmadik körömnél történt meg, az előző kettőnél nem…

Amint átkeltünk a hágón, lefelé sem könnyű, de legalább nő valamennyit a levegő oxigéntartalma.

Ahogy említettük, ettünk valamit az első teaházban, majd újabb 3 órás séta következett a DziDüPu templomig. Kalsang hozott egy műanyag kannát, mert korábban egy tibeti jurtában fantasztikus jakjoghurtot ettünk, így most már felkészülten, nagyobb palackkal érkeztünk. Ezután megkezdtük a 3 órás sétát, útközben megvettük a joghurtot, és este 10:30-ra érkeztünk meg a szálláshoz.

Vacsorára természetesen joghurt kekszekkel. Éjfélkor lekapcsolták a generátort, így már csak az alvás maradt. A szállás 4850 méteren van, ismét küzdöttem a kiszáradt orrommal és torkommal, 15–20 percenként innom kellett pár kortyot.

Reggel 8-ra beszéltük meg a találkozót. Milarepa ebben a templomban meditált. Kalsanggal felmentünk a templomhoz, én pedig bementem Milarepa meditációs barlangjába fél órára. Érdekes élmény volt. A meditáció után adományt adtam a templomnak, majd reggeliztem a teaházban – ami nem volt más, mint joghurt kekszekkel.

Kalsang valószínűleg rossz lábbal kelt, mert összeveszett Ms. Wanggal… így Kalsang és az öccse elrohantak, és Ms. Wanggal ketten tettük meg a 3. szakasz utolsó részét, 3 óra alatt. Közben videóhívással felhívtam a feleségemet, hogy intézkedjen az utazásszervező irodával.

Amikor megérkeztünk a szállodába Darchenben, Kalsang azt mondta, hogy már nem ideges… Hát, érdekes. Beszéljünk egy kicsit róla. Van egy tibeti vezető, aki saját elmondása szerint mélyen vallásos buddhista… mégis, hogyan lehet, hogy naponta mérges lesz, és Wang kisasszonyra durva szavakkal és gesztusokkal támad… Értem én, hogy a kínaiak meg minden. Ms. Wang viszont egész életében rendvédelmi dolgozóként dolgozott Kínában, most 63 éves, és szintén mélyen vallásos buddhista… húsz éve jár rendszeresen Kailashra.

Sokszor mondtam Kalsangnak, hogy azért vagyok itt, hogy elengedjem mindazt, ami rossz… elsősorban a haragot. Nem akarok idegeskedni senki és semmi miatt. Minden úgy van jól, ahogy van, meg kell haladnom mindent, ami befolyásol vagy nyomást gyakorol rám… De egy tibeti, aki 36-szor járta már körbe a hegyet… Eszembe jutnak az első kora során a buddhista apáca szavai Anhui tartományból, aki megkérdezte Kalsangot, hogy eddig hányszor vezette már körbe a hegyet… akkor még csak 33-szor… és hogy mit érez ennyi kör után? Kalsang azt felelte: semmit. Hát… nem tudom. Talán így van jól… majd a következő életben.

Most, hogy befejeztem a harmadik kora-t, másként érzem magam… nem tudom pontosan megfogalmazni, mi ez, de valami nem ugyanaz, mint korábban. Lehet, hogy csak placebo, vagy a fizikai megterhelés hatása… de mégis, valahogy más.

Ma fél nap pihenő van, holnap pedig reggel 6-kor indulunk a negyedik kora-ra.